Tudományosan megírt, alaposan összegyűjtött adatokra épülő lemezismertetőt most, engedelmetekkel, nem fogok írni. Inkább elmesélem, milyen is volt meghallgatni az új, 2010-es Massive Attack albumot, a Heligolandot. Tömören: az év eddigi legkellemesebb zenei meglepetése.
Hét éven keresztül, máig bezárólag, ha valaki azt mondta nekem, hogy Massive Attack, nekem eszembe jutott egy fantasztikus videoklip, az Unfinished Sympathy, amit a 90-es évek közepén láttam, ami felkeltette az érdeklődésemet a zenekar irányába. Ezt követően tévedésből megvettem a banda második albumát, a Protectiont, ami 1994-ben jött ki, és bár kicsit elszomorított, hogy az Unfinished Sympathy nem volt rajta, mégis nagy kedvenccé vált, és néha napokig bennt ragadt a CD-játszóban. Aztán eszembe jut, amikor megvettem az első albumot, az 1991-es Blue Linest, ami ugyan tartalmazta az Unfinished Sympathy-t, de mégsem ez, hanem egy másik zene, a Be Thankful For What You've Got lett a nagy favorit.
Emlékszem arra is, hogy amikor kijött a harmadik lemez, a Mezzanine, 1998-ban, életem sötét fordulatot vett sok szempontból, amihez igazából jól passzolt a Mezzanine, meg ami vele járt, a Black Milk című zenétől pedig még évek múlva is hullámozni kezdtek a környezetemben található dolgok. Ezután a sötét oldal kicsit, majd nagyon unalmassá vált, amit a Massive Attack negyedik, 100th Window című albuma koronázott meg 2003-ban, ami szerintem az évezred egyik legunalmasabb és legnagyobb csalódást keltő albuma volt. Így aztán, emlékeim szerint, 5 év masszív sötétkedés és sötét massive attackoskodás után, 2003-ban, kis nosztalgiázással, szép csendben magam mögött hagytam mind a sötét oldalt, mind pedig a Massive Attackot, és egészen idáig nem is történt semmi ez ügyben. Ha néha azt hallottam, hogy Massive Attack, ásítottam egyet, és a dolog ezzel el volt intézve.
A Massive Attack idén, 2010-ben kijött ötödik stúdió albumával, a Heligolanddal. Mivel nem akadt jobb dolgom (nem vicc), épp most hallgattam meg, és az első, nagyon kellemes benyomásom az lenne, hogy a lemez kellemesen hallgatható. Se a fejem, se a fülem nem sajdult meg tőle. Aztán meg, a lemez szól valahogy. Átfogó hangulata van, egyrészről eklektikus, másrészről harmónikus, szóval szerintem épp olyan, mint az első két lemez, ami igazán izgalmassá tette a Massive Attackot. Harmadszorra, a lemez beosztályozhatatlan. Teljesen kiforrottan, éretten szól, de nem tartozik sehová, ellentétben a csapat 3. és 4. albumával, ami szerintem egy elég szűk kis stílusrétegbe lett beszorítva. Negyedszerre, a zenék fantasztikusan jól lettek legyártva, minden pont ott van, ahol lennie kell, mindenből pont annyi van, amennyinek lennie kell. Ötödszörre pedig, az album érdekes. Éppen most pörgött le, és máris szeretném megint meghallgatni. Play megint.
A Massive Attack, úgí tűnik, feltámadt, kitört a nyugdíjasintézetből, és kijött egy izgalmas, felszabadult, változatos zenéket tartalmazó, könnyed, de nem könnyű, nyugodt, de nem unalmas, letisztult, de nem egyszeri, összefüggő, de nem repetitív albummal. Mentes a múlt minden bénázásától, tartalmazza a múlt minden zseniális fogását. Ez utóbbi mondat értelmében, én a sötétkedést, meg ami vele jár, már inkább meghagynám a kalamdvágyó ifjúságnak, viszont örömmel nyugtázom, hogy egykori nagy kedvenc zenekaromnak sikerült megint egy színvonalas, élvezetes lemezt összeraknia, amit egész egyszerűen jólesik meghallgatni. Így aztán, immár harmadszorra, gyorsan nyomok egy play-t, nektek meg azt javaslom, szánjatok rá egy órácskát erre a lemezre. Megéri.
Tracklist:
1. Pray for Rain
2. Babel
3. Splitting the Atom
4. Girl I Love You
5. Psyche
6. Flat Of The Blade
7. Paradise Circus
8. Rush Minute
9. Saturday Come Slow
10. Atlas Air
Tudományosan megírt, alaposan összegyűjtött adatokra épülő lemezismertetőt most, engedelmetekkel, nem fogok írni. Inkább elmesélem, milyen is volt meghallgatni az új, 2010-es Massive Attack albumot, a Heligolandot. Tömören: az év eddigi legkellemesebb zenei meglepetése.